2014. május 18., vasárnap

16/1.fejezet~



"...megláttam Jess-t az ágya mellett.."






Louis szemszöge:


Minden csupa vér volt mellette a kezén pedig vágások voltak.
Odafutottam majd letérdeltem mellé.
- Jess hallasz? Jess ébredj, fel kérlek! - kezdtem el rázogatni.
Nem jött válasz. Csak fogtam élettelen testét és azért imádkoztam, hogy még életben legyen.
Nem tudtam mit csináljak. Ölbe kaptam majd lerohantam vele a kocsimhoz és befektettem a hátsó ülésre.
Bevágódtam a kocsiba majd a kórház felé indultunk.
Próbáltam lassan venni a kanyarokat nehogy leessen ott hátul, de azért siettem.
Mikor odaértünk leparkoltam majd kivettem az ülésről és berohantam vele a kórházba.
Mindenki nagy szemekkel nézett rám. A recepciós hamar kapcsolt és már hívott egy orvost, aki egy ággyal jött felém.
Ráfektettem majd elindultunk.
- Doktor úr! Rendbe fog jönni? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- Nem tudom. Rengeteg vért vesztett és a fő eret is eltalálta. Kicsi az esély a túlélésre. - válaszolt majd betolta Jess-t a műtőbe.
Leültem a műtő elé és zokogni kezdtem.
Én idióta! Hogy tehettem ilyet? Liam figyelmeztetett, hogy milyen múltja volt. Én barom pedig ezt tettem vele.
Csörgött a telefonom. Próbáltam kicsit összeszedni magam majd a fülemhez emeltem.
- Na, mi az tesó? Hogy van Jessy?
- Megint megpróbálta. Behoztam a Norbury Hall kórházba, de kicsi a túlélési esélye. - szipogtam.
- Francba! Azonnal indulunk! - mondta majd kinyomta.
Csak ültem ott tehetetlenül.
Sosem fogja megbocsájtani. De nekem csak ő kell! Szükségem van rá. Nem hagyhat itt!

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de azt vettem észre, hogy a srácok jönnek a felém a folyosó végéről Dan-el, aki zokog.
Istenem mit fogok kapni tőle..
- Louis! Mi van? Még mindig nem hozták ki? - kérdezte Hazza.
Megcsóváltam a fejem és a kezem kezdtem el tördelni.
- Ha most lenne erőm pofoncsapnálak. - szipogta Dan Liam-be kapaszkodva.
- De mit történt? Vagy, hogy? - kérdezte Niall.
- El kellett mondanom. Nem tudtam volna hazudni neki. Én nem tudtam, hogy így fog reagálni. - hajtottam le a fejem.
- Te tényleg képes voltál megcsalni? - nézet rám megvetően Zayn.
Kifújtam a levegőt és megdörzsöltem a szemem. Erősnek kell maradnom előttük.
Az orvos kijött a műtőből és idejött hozzánk.
- Önök Jessie Parker hozzátartozói?
- A barátai vagyunk. - mondta Dan.
- Én Dr.Philips vagyok Jessy kezelőorvosa. Nagyon megijesztett minket, de még meg tudtuk menteni. Szörnyű dolog lehetett, amiért megpróbálta eldobni az életét egy ilyen fiatal kislány.
- Bemehetünk hozzá? - kérdeztem.
- Már áttolták egy kórterembe. Először csak egy valaki menjen be hozzá. De kérem, ne zaklassák fel, mert könnyen dührohamot kaphat ilyen idegállapotban.
- Köszönjük doktor úr! - mondta Dan.
- Kérlek, had menjek be én! - fordultam Dan felé.
- Oké, de ha felidegesíted, én nem tudom, mit csinálok!
Elindultam a szobája felé. Nem tudtam mit fog szólni hozzám vagy egyáltalán, hogy fel lesz -e.
Benyitottam és megláttam az ágyban feküdni. Mindenféle csövek voltak bekötve és egy gép folyamatosan pityegett mellette.
Odasétáltam hozzá majd odahúztam egy széket és leültem rá.
Nem csináltam semmit csak néztem. Gyönyörű volt, ahogy a haja a hófehér arcára hullott. Lassan megfogtam a kezét. Tudtam, hogy nem lesz rá több esélyem. Tudtam, hogy nem fog megbocsájtani nekem. Vissza akartam forgatni az időt. El se mentem volna abba a buliba és vele lettem volna egész éjszaka. Nincs annál jobb érzés mikor a karjaimban aranyosan kuncog, vagy amikor a nevemet kiejti a száján.
Csak megint mindent rendben akartam tudni. Miért csinálta ezt? Miért kellett megbántanom őt? Ahogy néztem a gyönyörű arcát mintha ébredezni kezdett volna. Lassan kinyitotta a szemét és rám nézett. Lepillantott a karjára, ami be volt kötözve.
- Nem sikerült? - kérdezte vékony hangon.
- Még időben behoztalak.
- De miért? Miért nem hagytok meghalni? Miért kell nekem szenvedni? - kezdett el kiabálni. Sosem láttam így. A szemében gyűlölet volt. Pár órája még szerelmesen nézett rám most pedig megvetéssel.
- Jobb lett volna mindenkinek, ha meghalok! Miért hoztál be? - kiabált és fel akart ülni.
- Mert szeretlek! Nem akarom, hogy meghalj! Értsd már meg!
- Te szeretsz? Na, ne röhögtess! - mondta gúnnyal.
- És ne próbálj hozzám érni mikor még tegnap este egy másik lányt érintettél azzal a kézzel! - szökött könny a szemébe majd sírni kezdett.
Megnyomtam a nővér hívót. Pár másodperc múlva már itt is voltak.
- Menjen, ki kérem! Nem lehet felzaklatni a beteget! - szidott le.
Felálltam majd kihátráltam a szobából.
- Miért kiabált Jess? - kérdezte Niall.
- Felzaklattam.- ültem le a székre. Nem tudtam felfogni. Csak néztem magam elé és gondolkoztam.
Az a lány, aki kezdte visszanyerni az életkedvét nevetett és mindig mosolygós volt most magából kikelve üvölt és sír. Nem bírtam így látni. Én csak be akartam menni újra hozzá és megnyugtatni.
Már hiányzott a csókja és az ölelése. Mindene hiányzott.
- Mit csináltál te idióta?! - hordott le Danielle.
Még jó hogy Liam fogta, mert nekem esett volna.
- Bemegyek hozzá! - mondta Dan és besétált a kórterembe.
Harry leült mellém majd megveregette a vállam.
Jól esett, de tudtam, hogy neki is meg van rólam a véleménye. Éreztem magamon Zayn megvető pillantását. Tudtam, hogy ő nem fog úgy állni hozzám, mint régen. Ő sosem tett és sosem tenne ilyet egy lánnyal. Ő is megszerette Jess-t. Mindenkinek rossz volt látni őt így.

Jessy szemszöge:

Nem lehet igaz hogy nem sikerült. Pedig azt hittem, hogy most sikerülni fog. Minek hozott be Louis? Miért érdeklem őt? Hisz megcsalt. Nem szeretett engem annyira, mint én őt. Az előbb mikor Louis bent volt nem tudom mi volt velem. Egyszerűen nem tudtam fékezni az érzelmeimet csak muszáj volt magamból kiadni mindazt, amit eddig nem sikerült. A nővérek adtak nekem nyugtatót. Most már kicsit jobb.
- Bejöhetek? - dugta be a fejét az ajtón Dan.
- Persze. - mosolyodtam el.
- Jobban vagy? - ült le az ágyam szélére.
- Sok érzelem kavarog bennem. Nem tudom. Most adtak egy kis nyugtatót így most jobb.
- Louis nagyon ki van. Megviselte ez az egész. Csak azért nem ütöttem le, mert látom rajta hogy nagyon bánja. Ki van pirosodva a szeme. Sír.
Mikor Dan azt mondta, hogy sír egy nagyot dobbant a szívem. Furcsa érzés volt. Egy fiú sír értem. Értem miért? Értem még sosem sírt senki.
- Nem tudom fel fogni, hogy miért tehette ezt. Be volt rúgva tudom. De ez akkor sem mentség. Én sosem tudtam volna ilyet tenni vele.
- Hidd el, hogy nagyon szeret. Én nem Louis mellett vagyok, és most utálom, de látom, rajta hogy mennyire szeret, és hogy sajnálja ezt az egészet. Még Eleanor-ért sem sírt soha.
- Akkor miért tette, ha ennyire szeret?
- Nem tudom.
- Danielle!
- Igen?
- Hozol be nekem ruhákat? Gondolom, még itt akarnak tartani egy darabig. Szerintem nemsoká bejönnek és közlik velem, hogy pszichiátriára akarnak küldeni.
- Remélem nem! Persze akkor hazamegyek és pakolok be neked pár cuccot. Oké?
- Oké. És hozd el légyszi a kis kék tatyómat is. - mosolyogtam rá.
- Oké! Nemsokára itt vagyok!
Nah végre hogy kiment. Nagyon nehéz úgy tenni mintha már jól lennék.
Egy percig sem fogok itt maradni!


Fél óra múlva Dan itt volt a cuccaimmal. Azt mondta, hogy mennie kell táncra így nem maradhat sokáig, de még tánc után beugrik.
Amint kiment elkezdtem letépni a bőrömről a különböző ragasztókat és az infúziót majd kibújtam a kórházi köpenyből és felöltöztem.
A kis kék táskámban volt a pénztárcám és minden iratom. Azokat zsebre tettem.
Írtam egy papírra egy kis búcsú szöveget.

 "Sajnálom, hogy nem köszönhetek el tőled rendesen, de úgyis visszatartottál volna. Így sokkal könnyebb. Ne keressetek, kérlek! Nem fogok visszajönni semmilyen kérlelésre. Jobb lesz így mindenkinek."
Szeretlek titeket!  Jess xx"

Összehajtottam majd ráfirkantottam Dan nevét és a kis éjjeliszekrény féleségre tettem.
Fogtam a bőröndöt amibe Danielle hozta a cuccaimat és az ablakon keresztül kimásztam.
Még szerencse hogy a földszinten vagyok.
Fogtam egy taxit majd bepattantam.
- Greenwich-be kérem!
A taxis gázt adott és elindultunk.
Még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz döntés -e, de ebben a pillanatban jónak gondolom. Esélyt adok arra, hogy elfelejtsenek engem, és hogy én is elfelejthessem őket...

1 megjegyzés: